Nóri és Peti kalandjai 1.

A cím félrevezető, valójában nem kezdtünk el a DOG3 égisze alatt szoftpornó romi novellákat írni.

Bár ha úgy vesszük sz.pás biztos lesz  benne…. 😀

Na mindegy, igy jártam, szóval sziasztok, Nóra vagyok, szénhidrátfüggő és a DOG3 ban dolgozom. Szoktam ide írni, állítólag többen is olvassátok, úgyhogy igyekszem többet írni akkor. Ebben legfőbb motivációm ez a szép kis állatka, ugyanis:

Hosszas – és a többieket (köszi, hogy a barátaim vagytok) láthatóan untató – hezitálás után úgy döntöttem, hogy megint 4 tagú lesz a kutya csapatom, és örökbefogadom Pepsit, polgári nevén Petikét az amstaffot. Belenyugszom, hogy én nem választok már talán sosem kutyát, hogy mindig dugába dőlnek a szépen kigondolt következő kutya terveim (pedig sok időt szánok ám a tervezésre:D), hogy engem megtalálnak a kutyák és a velük járó leckék immár sokadszorra, az út széléről….

Egész kutyás és oktatói pályafutásom afelé a már már Coelhoi bölcsesség felé mutat, hogy “senki nem olyan kutyát kap, amilyet szeretne, hanem amilyenre szüksége van” Minden sikeres kutya – gazda páros útja, minden élmény és tapasztalás ezt támasztja alá. És ez a siker mifelénk igazán nem vizsgákban, kitűnő versenyeredményekben mérhető, vagy legalábbis főleg nem. Azok inkább ajándékok, bónuszok egy élhető kutya mellé. Nálunk a sikerek nem serlegben vannak, hanem olyan kutyákban, akik már nem akarnak megölni más kutyákat. Vagy nem ugatnak órákat naponta otthon. Vagy tudnak nyugodtan állni a gazdi mellett 10 percet, míg beszél valakivel. Vagy aludni egy étterem asztala alatt, egy ebéd erejéig. Vagy a gazdik arcában, akik már képesek mosolyogni séta közben.

Jó jó, ez mind szép, na de magyarázat ez ilyen mértékű önsorsrontásra :DDD??? Szegény édesanyám – pedig már megszokhatta volna – mikor meglátta, egyből megkérdezte: “De ugye nem tartod meg? Ezek veszélyesek!” És nem tudhatta, hogy igazából ott gondolkodtam el rajta először. Mármint nem azért, hogy anyámmal kicsesszek, elmúltam 40, a kamaszkorom a végéhez közeledik, és nem élek anyámmal, Babettám sincs, viszont úgy döntöttem ennek ellenére kemény leszek, vagy legalábbis megpróbálok valóban abban élni, amivel foglalkozunk mi nap mint nap a DOG3ban.

Mert más beszélni róla, olvasni róla, és élni benne. Mindennel így van ez, a kutyázás sem kivétel. Régóta érzem ezt, de talán még én sem mertem eddig leírni: nem hiteles igazán számomra az olyan oktató, aki egész életében 1 max 2 kutyával élt, az is valamilyen együttműködésről híres, nulla agressziószintű fajta, és tökre meg tudom érteni az elkeseredett bulltype, vagy terrier, vagy szánhúzó tulajokat, amikor keserédes mosollyal hallgatják az oktatót, aki egy 13 éves, nyugdíjas, terápiára szelektált labrador, vagy egy középuszkár szuka kölyök, esetleg egy 20 éve már nem is élő (de akkoriban nagyon tutira jól nevelt) kutya mellől értekezik arról, hogy hogy kéne jól működni az előtte álló delikvensnek azzal a kutyával, ami neki jutott, és hogy bármilyen kutyából bármi lehet, csak akarni kell, meg következetesség, meg világbéke. Tudom, tudom, kutya mind. És valóban, vannak dolgok, amik ugyanúgy működnek bennük. De vannak amik nem, nagyon nem. És nem is feltétlenül az iskolai képzés itt a téma, hanem az együttélés. A kutya oktatása nem a kutyasuliban eltöltött heti 1,5 óra, hanem az összes többi is. (és főleg az!) És ezt oktatóként is hajlamosak vagyunk elfelejteni, miközben hazaküldjük a gazdit olyan mondatokkal, hogy “mostantól akkor éljetek laza pórázon. Ne csak gyakorold, hanem így kell élni” “Több fárasztás kell neki, igen értem, hogy nem tudod elengedni, de akkor is” “Egyelőre kerüld el ezeket a szituációkat” meg “kontrollált körülmény” (édesf@szom, hát egy lakótelepi lakásban azt se lehet kontrollálni, hogy te a szomszéd fingását ne halljad, nem hogy a kutya mit…)

És én is kimondtam ilyen mondatokat, 2 olyan kutyával, akiket husánggal se lehetne elzavarni a seggemből, nemhogy pórázt kelljen rájuk tennem, vagy bárhová menni akarnának nélkülem, bármiről ne lehetne őket egy középhangos félmondattal lebeszélni, és a zsákmányösztönnel már a nagyapjukat is csak az esti mesénél riogatták.

Persze panzióban volt már mindenféle kutyám is, de az megint más. Ott limitált az idő (egy hétig könnyebb csinálni dolgokat, mint 14 évig, aki diétázott már valaha, annak nem mondok újat:D), más az érzelmi kötődés, és az elsődleges cél, hogy minden kutya úgy menjen haza, ahogy jött, tehát ott azért szerves része az életnek az elkerülés, és ehhez olyan infrastruktúra is, ami egy gazdától nem feltétlenül reális elvárás.

Más egy tudományos kísérlet, más egy tréning, és más a mindennapi élet. Én ezt a mindennapi életet szeretném most megmutatni egy olyan kutyával, aki fajtájánál, habitusánál fogva rendkívül megosztó a mai magyar társadalomban. Bámulatosan sok túlzás, elkeserítő félreértés, és bődületes tévhitek jellemzik a fajtát, mindemellett igen nagy számban van jelen, minden gyepin, minden menhelyen képviseltetik magukat a keverékeik, kis túlzással Jászberénytől keletre ha eldob az ember egy követ az eltalál egy kóbor bulltypeot (bár néha tacskót is, de erről majd Pati mesél:DD)
Szóval ezért…

A folytatásban: hogyan került hozzám Peti, avagy kis magyar felelősség, és a sufnituning bullok tanulságos helyzete hazánkban…

• sztori
• tények és tévhitek a bulltypeokkal kapcsolatban, kitől, mitől félünk, mit akarunk bizonyítani?
• az új kutya szindróma
• “indulatkezelési problémák” – első havi mérleg 3 kutya
• kell e ilyen kutya a világba?
• ha bekapcsol, végünk – a “Manga kapcsoló” píszíség, és az ösztönök. mi van akkor, ha a kutyának már a motivációja is olyan, amiről nem illik beszélni?
• miért utálnak Peti, avagy Jürgenék a soproni diszkóban
• motivációk – ha nem nálad van a legnagyobb?
• kötödés és szepa (egyik lyukat tömöd, jön a másik)