Póráz vagy felelősség

Az utóbbi napok kutyás közbeszédének legfőbb témája a napokban a Flórián téren történt sajnálatos, tragikus eset, melyben egy kistestű kutya életét vesztette. Ennek kapcsán az együttérzés mellett lejárató és bosszúhadjárat indult, válogatott szidalmakkal illetve a gazdát, aki valószínűleg ugyanúgy szereti a kutyáját, mint azok a kommentelők a sajátjaikat, akik most a halálát kívánják. 

Mindkét kutyát és gazdáikat nagyon sajnáljuk. Igen, jól olvasod, mindkettőt. Mert ahogy az egyik családnak a kutyájuk elvesztésével kell megbírkózni, úgy a másiknak a tudattal, hogy ölt a kedvencük, aki egyébként ugyanúgy semmiről nem tehet, mint az áldozata.

Hogy miért? Mert minden, ami kutyázással kapcsolatos, nekünk embereknek a felelősségünk. De hol is kezdődik ez a felelősség, és mi a valódi formája?

A felelősség kollektíven nem ott kezdődik, és nem is abban áll, hogy milyen masszív pórázt választasz és azt mennyire szorongatod. A társadalom felelőssége már ott elkezdődik, hogy kutyákat különböző célokra szelektálni kezdtünk. A kutya, ha magától szaporodhatna, területenként felvenne egy viszonylag egységes méretet és típust (ahogy ezt a félvad kutyapopulációkban meg is lehet figyelni) és nagyon valószínű, hogy mentes lenne a szélsőségektől mind küllemben, mind viselkedésben, az evolúció ökölszabályainak megfelelően.

De jön az ember, és azt mondja, hogy ő bizony inkább mini puha, óriás kék, szép szőrű, felemás szemű, kopasz, göndör, vagy épp nagyon vad, nagyon kemény kutyát szeretne, olyan aki előbb harap aztán kérdez, vagy olyat akinek nem hullik a szőre, esedtleg fizikai képességeit tekintve a kanapéra mászás a csúcsteljesítménye (persze rámpával)

Az, hogy létezik a fajták között akkora különbség, ami egy pillanat alatt tragédiát idézhet elő, ez már egy emberi alkotás. Helyességéről lehet vitatkozni, de egy dolog biztos: már kész, tehát együtt kell élni vele.

Együtt kell élni az eshetőséggel, hogy egy kutya képes megölni egy másikat, ezért a velem élő kutya potenciálisan lehet elkövető, vagy áldozat. Ez a kutya része. Nem lehet kivenni belőle és megtartani csak a cuki illatos részeket, meg a dajkavilágbékét.

Ha olyan kutyát választok, aki képes erre akkor azzal, ha olyat, aki zsákmányállat, akkor azzal van dolgom, és felelősségem. Ezt hordozni, kezelni kell, ahogy azt is, hogy a kutyának megfelelő életteret, életmódot, körülményeket kell biztosítani. Nem lehet elítélve egy gazda csak azért, mert a kutyája nagy és képes harapni, és nem lehet felmentve minden felelősség alól, csak azért, mert kicsi és cuki. (Azt mondjuk most hagyjuk is, hogy a cukinak vélt viselkedések valójában mennyire cukik, vagy mennyire szélsőséges a megítélésük attól függően, hogy kicsi fehér, vagy sokfogú tigriscsíkos műveli)

És itt jön a képbe a póráz.

Mi, a DOG3 csapata, összes eddigi ismeretünk, tapasztalatunk tudatában, valljuk, hogy nincs olyan kutya a világon, akinek megfelelő körülmény és életmód lenne, ha kizárólag egy másfél méteres kötélen hagyhatná el a lakást ahol él, vagy egy 30×30 as futtató köre lenne a legnagyobb kör, amit életében szabadon futhat, vagy “jónekiakert” mert 1000 nm. Ez egyszerűen nem méltó a Föld egyik kutyájához sem, és emberként nem vagyunk jogosultak a kutyaságuk egyik lényegét, a szabad mozgást és a szociális interakció, kommunikáció lehetőségét elvenni.

Mi emberek a kutyákkal együtt a természet egyik darabját visszük haza, és bár az idők alatt annyira eltávolítottuk őket ettől, hogy nem tudnának és nem is akarnak magukra maradni – a jelenlegi tudományos ismereteink szerint a kutya természetes közege immár az emberi környezet, az emberi család – mégis nagyon fontos, hogy feltegyük a kérdést: az úgynevezett felelősségünkkel (valójában sokszor a saját félelmeinkkel, lustaságunkkal, kivetítéseinkkel) mikor kezdjük a kutya életkörülményeit vállalhatatlanná tenni?

Végülis lehetne még ezt a felelősséget fokozni nem? Hát minek hagyja el a lakást egyáltalán? Lehet pelenkára pisilni, aztán akkor biztonság van, se őt nem ölik meg, se ő nem árthat senkinek, tuti nem eszik meg semmit, amit nem kéne, nem kap fertőzést, giardiát, csúnya köhögést, fúj fúj. De pláne minek hagyja el a kertet? Ott tuti nem esik baja, főleg, ha a kerítés is olyan biztonságos, hogy átlátni se lehet rajta, nem hogy mászni. Gyerekkel se engedjük soha össze, nehogy baj legyen. Övé a kert egyik fele, gyereké a másik, közte kerítés, szögesdrót, persze gumival bevonva, nehogy megsérüljön valaki. A kert pusztaság, nehogy ág menjen a torkára, urambocsá toklász, diófának az árnyékát is behintjük sóval, a leandernek a nevét se mondjuk ki, nemhogy legyen otthon…
Na jó ez túlzás!

Bezzeg az a másfél méter gurtni, az aztán mindenre megoldás…
Jó hát persze nem feltétlenül másfél, végülis lehet 8 is, az már maga a korlátlan szabadság, csak úgy lobog a kiskutya füle ahogy szalad, amíg vissza nem pattan a flexi végéről ugyanolyan fogalmatlanul, mint fél perccel előtte, vagy amíg befordulva a sarkon kivasalja egy autó, ami már a kerületből is kiér, mire a gazda odaballag a pórázon levés biztonságának kényelmes tudatában. Tehát semmiért nem hibás!

Sokat ér póráz annál is, akit egy oszlopra csavar a gazdája minden alkalommal, mikor kutyát látnak, mert anélkül 50 kilósan a 70 kilós masztiffot esélye nem lenne megtartani, de ez így rendkívül felelős megoldás, hiszen van a kutyán póráz! (reménykedjünk, hogy oszlop is van elég)

Vagy az idős néni az ajándék malamuttal, aki azt mondta ha bármi van, ő abban a pillanatban elengedi a pórázt, őt bizony a műtött térdével el ne rántsa a jószág, neki nem ér annyit.

Ez mindhárom megtörtént eset a sokéves praxisunkból, és a mostani közbeszéd szerint mindhárom gazdi felelősségteljes, hiszen mindhárom kutyát pórázon látjuk majd szembejönni. (illetve a flexis kiskutyát már nem…)

De azok a gazdák, akik időt, pénzt energiát nem sajnálva megtanulják, hogy hogyan boldoguljanak póráz nélkül, és megtanulják felismerni, hogy ennek hol van helye (mert mi sem gondoljuk, hogy mindenkinek mindenhol elengedett kutyával kéne flangálni, még akkor sem, ha képes lenne rá) azok kollektíven bűnözőnek vannak kikiáltva!

Sokszor elmondjuk: hibázni lehet biciklivel, meg kamionnal is, nem kérdés melyik nagyobb felelősség. De az sem kérdés, hogy a biciklisnek is megvan a sajátja. Ha nem adja meg az elsőbbséget, mert épp csak arra járt most egyszer, hát biztos nem jön senki, ha nem tanul meg biciklit vezetni, és elvárja a kamionostól, hogy álljon meg féktávon belül, mert ő épp arra akar karikázni, ha nem érdekli, hogy dudál, mert biztos csak viccel, ha nem találja a féket, esetleg nincs is a biciklin, mert olyan aranyos kis jármű, és úgyse megy olyan gyorsan, akkor meghalhat. És attól, hogy a kamionoson egy karcolás nem esett, még nem lesz jobb neki együtt élni a tudattal, hogy megölt egy biciklist.
Ugyanakkor a kamionra komolyabb vizsga, komolyabb fék, és komolyabb gyakorlat kell, mert valóban több kárt képes okozni!
De ettől kamionokat nem tiltjuk be, vagy korlátozzuk a sebességüket 2 km/órában. Mert akkor az értelme, lényege vész el. És nem feltételezzük, hogy aki kamionra ül, az tuti ölni megy, mert arra gerjed. (még akkor sem, ha van köztük olyan is)

A póráz nem jele, nem megoldása semminek, akkor se, ha fel van szalagozva, mint egy májusfa, és önmagában – nevelés, figyelem nélkül – csak altatás és hamis biztonságérzet. Kizárólagosan, élethosszon használva pedig szerintünk állatkínzás. Együtt élni azzal a tudattal, valós munkával dolgozni az ellen, és adott esetben elhordozni, hogy történnek rossz dolgok, vagy van hibalehetőség (pórázon is!) az a kutyázás része, ahogy a közlekedés része is, hogy balesetek történnek, mégse tiltjuk be. A felelősség nem vehető meg a Fresiben 6000-ért, türkizkékben, hanem tanulás, a munka és a saját képességeink valós felmérése. A figyelem, hogy meghallom és megértem, ha azt kérik, ne engedd oda. A képesség, hogy ilyenkor visszahívjam, vagy pórázra vegyem. A képesség, hogy leállítsam, és észrevegyem, hogy mikor kell, esélyes leállítanom, mikor kell arrébb mennem, megfognom, uram bocsá hazamennem, mert észreveszem, hogy elfáradt a kutyám, ennyit bírt, ezután már nem fog tudni jó döntést hozni? A póráz nem tanít meg jó döntést hozni, és egy kutyát sem tesz jobb fejjé, vagy veszélytelenebbé.
Annak elhordozása, hogy esetleg nem tudom másra bízni a kutyámat, mert nem bír vele, az felelősség. Hogy szánok szakemberre pénzt, mert belátom, hogy a nagyi nem képes rá vigyázni, az felelősség. Annak vállalása, hogy korábban kelek, és tréningezni megyek, hogy el tudjam engedni, vagy hogy valóban elfáradjon, az a felelősség. Energia abba, hogy megfelelő szociális közeget találjak a kutyámnak (a kutyáknak elenyésző kis része az, aki semmilyen de tényleg semmilyen kutyával nem kompatibilis, és ezen ilyen olyan okból egész életében nem lehet változtatni) és ezt megadjam neki, az a felelősség.

“Persze, de addig, amíg ez nincs így, addig mindenki tegyen rá pórázt, mindenhol” szól vala bölcset az egyszeri kommentelő.
Hahó! Sosem lesz “úgy”. A világ sosem lesz tökéletes. Mindig lesznek balesetek, tragédiák, hibák, hibások. Kérdés, hogy megvesszük e 6000-ért a türkizkék puha fogantyús illúziót a Fresiben, és csak szorítjuk erősen, vagy elindulunk egy valódi úton, ami méltó a kutyához, akit magunk mellé vettünk.