Önismeret a kutyázásban
Az emberi működés elemzése felől jövök. A belső motivációk viselkedéssé alakulását vizsgálom különböző helyzetekben, amikor drámát elemzek. Majd az elemzés által igyekszem minél igazabban, és érzékletesebben kifejezni azt, ami mindannyiunkban végbemegy. Számomra mindig ez volt a legizgalmasabb a színházcsinálásban.
A covid és az első kutyám egyszerre jöttek az életembe. Kénytelen voltam lelassulni, és az állandó pörgésből kiszakadva sokkal szembe tűnőbb lett a problémám saját magammal. A kutyám által produkált viselkedésproblémák vezettek rá, hogy magamat rehabilitálni kezdjem.
Rá kellett jöjjek, hogy a maximalista, teljesítménykényszeres életvitelem valójában nem a színházi hivatásnak szól, hanem a bennem rejlő mérhetetlen szorongás és túlélő üzemmód elfedését szolgálja. Sajnos ezt a kutyám tökéletesen érzékelte akkor is, amikor én még nem láttam. Ebből a pozícióból nem tudtam stabil vezetője lenni se neki, se a produkcióknak, amiket rendeztem, mivel magamnak sem voltam. A bennem dúló feszültség benne is konfliktust okozott, amit kutyamódra ki is csatornázott zavaró viselkedésformákba. A kutya ugyanis olyan csodás lény, hogy vagy kioldja magát, vagy kivezeti a feszültséget, de semmiképpen sem hordozza, mint mi, emberek. Ők mindig a pillanatban élnek. Csak úgy tudok hozzá kapcsolódni, ha én is megérkezem.
Hiszem, hogy a kutya, a saját karakterén, és fajtajellegén kívül azt tükrözi vissza a viselkedésével, amit én váltok ki belőle. Kérdés, hogy tudatlanul teszem, vagy szándékolt tanítással. Az adott helyzethez, és hozzánk leginkább illeszkedő módszerrel. Az első lépése a folyamatnak, hogy lássam a hatásomat, és értsem a kutyám.
Elindultam egy – az addigi elemzésnél mélyebb – önismereti úton, amit a kutyámért kezdtem, de magamért folytattam. Ijesztő és nehéz változtatni mélyen berögzült működéseken, vagy egyátalán felismerni őket, de amikor rájöttem, hogy amit személyiségemnek hiszek, az valójában trauma válaszreakciók tömkelege, muszáj volt elkezdeni.
Meg kell teremtenem azt, amiért felelősséget tudok vállalni.
Magamat kell szeretnem, nem magam helyett a kutyámat. Huhh.
Viselkedést formálni, támogató, stabil vezetőként.
A felelősség ott kezdődjön, hogy nem áldozata vagyok az életemnek.
Tudok-e feltétel nélkül? Tudok-e elfogadással, nem birtoklással szeretni?
Látom-e a saját felelősségemet abban, ami történik, vagy felcímkézem a kutyát egy jelzővel, és elhárítom magamtól?
Látom-e a különbséget magam és a kutyám között, vagy projektálom a saját szükségleteimet, és közben elmulasztom az övéit?
Látom-e, hol szabok gátat a fejlődésnek az érzelmi bevonódásom mértékének nem elfogadásával?
Hol vakít el ez az intenzív érzelem, és kezdek egy párhuzamos valóságot kreálni az elmémmel, ahelyett, hogy a másik felet érzékelném?
Reaktív a kutyám, vagy én teszem bele a feszültséget, és gyengül a terhelhetősége bizonyos helyzetekben?
Nekem ugyanezekben a helyzetekben mekkora a terhelhetőségem?
Ő tart az idegen emberektől, vagy én nem akarom, hogy közelebb jöjjenek? Huhh.
Félelemből vagy szeretetből cselekszem?
Ismerjem magamat és a kutyámat, érzékeljem őt úgy, ahogyan ő teszi velem. A megértése során szemléljem, mit mivel okozok, mi ő és mi vagyok én a viselkedésében. Milyen belső állapotot sugárzok, amiben való létezésre kényszerítem mindkettőnket, és miért vetítem rá, amivel magamban lenne dolgom. Definiáljam, szeressem, és képviseljem magamat, a határaimat. Csakis ekkor leszek képes másnak is megadni a békét, és biztonságot, ekkor lehetek segítője. Nem szeretnék gazdája lenni ugyanis. Nem a birtoklásért vagyunk, hanem az átsegítésért.
Az agyamat ne túlgondolásra, kifogások, félelmek, prekoncepciók gyártására használjam, hanem tudatos megfigyelésre. Csak azzal töltsem meg, amire a jelen pillanat szükséget mutat, és nem többszázszorosával. Agyalással fojtó komfortot teremtek, a csinálással értéket.
Ne várjam el magamtól, hogy holnap már minden menjen, de vegyem észre, hogy min érdemes változtatni. Ne megérkezni akarjak, hanem menjek.
Az élhetőség érdekében azt gondolom, szükség van egy keretrendszerre, szabályokra, mert ezen belül élheti a kutyám azt a biztonságos szabadságot, amit szeretnék neki megadni. Nem az a szabadság, ha azt csinálhatja, ami épp eszébe jut, hanem ha bármit meg tudok neki engedni, mert van belső és külső kontrollja. Tanítás nélkül ne várjak el tőle semmit, de adjak teret, ahol kutya lehet. Adjam vissza a munkáját, ami el lett véve tőle az évszázadok során, mert túlképzett munkanélküliként elvárások záporát kapják tőlünk, aminek nem mindig tudnak megfelelni. Jó, ha a határok nem a végtagjaimból áradó villanypásztorokból vannak, hanem fel tudom ismerni a triggereket, és nem akkor kommunikálom, amikor már borul minden, hanem az elején. Higgadtan. A következményt szükségesnek tartom a határok meghúzásához, de nagyon nem mindegy, hogy azért adom, mert dühös vagyok, és rajta vezetem le a feszültségemet, vagy mert tudatos tanítási szándékom van. Hogy épp nekem van szükségem a szeretetkifejezésre, bűntudatom enyhítésre, vagy meg szeretnék erősíteni valamilyen viselkedést. A lelkiismeretfurdalás további nyomasztás. A viselkedésprobléma megszüntetésének része a nemkívánatos viselkedésből való kizökkentés, az alternatív viselkedés felkínálása, és a jó döntések megerősítése is. A támogatás. Bevezetés a világba, amit én ismerek jobban.
Vannak rövidebb és hosszabb utak. Nyílegyenesek és szerpentinek. Lejtők és emelkedők. Gödrök és hegyek. És van a szélsőségek közti skála, ami eddig holttér volt számomra.
Attól autentikus a kutyával való foglalkozás, hogy megkísérlek igazán kapcsolódni hozzá. Mint egy kontakt improvizációnál a táncpartneremhez. Felismerem a helyzeteket, és az ehhez szükséges támogatást, vagy határokat biztosítom neki. Egyensúlyra törekszem magammal, a kutyámmal, és a világgal. Ő türelmet és önszeretetet tanít nekem, miközben én őt az emberi világban való biztonságos létezésre. Nekem ezt jelenti a balanced dog training. Kiegyensúlyozottságot.
Szerző: Vadász Krisztina